Álszemérem

Chapter 5

A keze végigsiklott a formás belsőcombon, és befurakodott a csodák háromszögébe. A nő felsóhajtott, majd megkapaszkodott a nyakában.

– Kielégíthetetlen az étvágya, márki.

– Azért megpróbálhatja kielégíteni – vetődött a hátára. A plafont figyelte, és várta, hogy a lány örömet szerezzen neki. Megjelent fölötte a mosolygó arc, majd csókot lehelt a halántékára. Jean Cottier nem szerette ilyesmire ragadtatni magát. Elmosolyodott és kissé oldalra fordította az arcát. – Ezzel nem fog menni… – morogta.

– Mármint?

– A kielégítés. A csókokkal. A homlokomra.

A vastagon púderezett arc elkomorult, majd egy csücsörítés közben vágott vissza.

– Maga azért jött erre a világra, hogy összetörje minden nő szívét.

A márki felnevetett, amitől a ránehezedő női test is rázkódni kezdett.

– Ne túlozzunk, kérem szépen! – Elkomolyodott, majd megfogta a lány állát. – Úgy emlékszem, a ma éjszakámat egy kurtizán lábai között akartam tölteni.

– De hisz ott tölti.

A férfi felvonta a szemöldökét, mire a nő hevesen és már-már dühösen pattant az ölére. Az őrgróf meglepődött, megragadta a törékeny csípőt.

– Hé, hé, hé…

– Ne hézzen itt nekem! Mitől tart? Tán attól, hogy eltörik? – Jean Cottier elhúzta a száját, nem is tűntek badarságnak a szavak, főképp, mert hallott már olyat, hogy a heves szeretkezés közben, valóban megsérül a nemi szerv. Képtelen helyzet volt, mégis elképzelte, amint a férfiassága egyre csak dagad és dagad egy sérüléstől. Kitört belőle a nevetés, köszönhető volt ez a nemrég elfogyasztott italoknak is. – Hé! – szólt most ugyanúgy a lány.

– Nahát. Itt már úgy látszik, mindenki csak „hézik”.

– Milyen jól mulat, monsieur – nyomta meg a francia szót a teremtés gúnyosan. Jean jól tudta, hogy alkalmi partnere nem jól beszél franciául, tehát ironizálni próbál.

– Ha hiszi, ha nem, azért fizetek, hogy jól érezzem magam. Tehát joggal szórakozom.

– Ezért jött? Kinevetni a hölgyeket?

– Hol itt a hölgy?

Ezt megbánta.

Nem volt lételeme a sértegetés, és jelenleg úgy állt a dolog, hogy Juliettának csak köszönettel tartozott. Bár fizetett a szolgálataiért, a nő mindig készséges volt, és jó kedélyű.

Julietta kihúzta a derekát, hagyta, hogy a férfi nemi szerve belé csússzon. Jean Cottier teste megfeszült, miközben a szája szélébe harapott.

– Újabban már sérteget, márkim?

– Nem állt szándékomban…

Elhallgatott, mert a nő csípője lassan körözni kezdett.

– Azt jobban is teszi. Mert még a végén megkínzom.

És az őrgróf úgy érezte, lenne rá sansza a kurtizánnak. Értette a dolgát, nem véletlenül esett sokszor rá a választása. Utolsó napjait töltötte Velencében, hamarosan vissza kell térnie Párizsba, amit már nem is bán. Fura ez… Ha itt van, akkor Párizs hiányzik neki, ha otthon van, akkor Velencébe vágyik.

– Értesz hozzá…

Julietta megtámaszkodott a férfi feje mellett, tekintete hosszan vizslatta az őrgróf arcát. Vajon miért nőtlen? Persze tudta ő a választ. Annál is inkább tudta, mert már hónapokkal ezelőtt rájött, hogy Jean Cottier egy öntörvényű, saját kénye-kedve szerint élő ember.

A szeme olyan volt, mint napsütéses időben a lagúnáknál a tenger. A pupillához közel sötétkék, kifelé haladva pedig egyre világosabb. Pont úgy, mint a tenger, ami hullámzása közepette váltogatja a színét a mélykéktől egészen a habzó fehérig.

– Azt hiszi, signor, hogy magát sosem éri utol a végzet?

A márki már biztos volt benne, hogy az ital az oka a jó kedélyének, mert újra felnevetett.

– Igen, elég biztos.

– Jön majd egy szép hölgy, és összetöri az úr szívét.

Jean Cottier megköszörülte a torkát, miközben felfelé döfött a csípőjével.

– Nem lehetne, hogy most mással foglalkozzunk?

– Belegondolni is szörnyű?

– Belegondolni sem érdemes.

– Minden férfi azt hiszi, hogy őt nem lehet megszelídíteni.

– Minden nő azt hiszi, hogy képes kényszerpályára terelni egy zabolátlan jellemet.

– Előbb-utóbb egyikünknek igaza lesz, márki.

A férfi ajkához hajolt, ám az ismét elfordította a fejét. Az életútjára tekintettel nehéz volt őt megbántani, de a márki ilyesfajta tiltakozásai mindig a szívébe mártották a tőrt. Tizenkét éves kora óta kurtizánkodott, és soha, egy kuncsaftja sem keltett benne még érzéseket az undoron kívül.

Jean Cottier letolta magáról a törékeny testet, majd fölé mászott.

– Remélem, nem akarsz meghódítani!

– Micsoda ötlet.

– A kurvák nem a gyengéim.

Most Julietta nevetett fel, miközben azon gondolkodott, vajon mennyire veheti komolyan a márki szavait. Nyolc hónapja ismerte, és a férfi elég sokszor tette nála tiszteletét, tehát odavolt érte. A lány félve vallotta be magának, hogy amikor az őrgróf Párizsban van, hiányzik neki.

– Nagyon is a gyengéje vagyok, signor!

Jean szeme végigszaladt az alatta elterülő testen. Valóban kedvét lelte benne, és nem hazardírozott, ha kellemes éjszakát akart, biztosra ment. De a gyengéje azért nem volt. Kívánta, szépnek látta, jól érezte magát benne, de ha holnaptól soha többé nem látná, nem érdekelné, keresne mást. Velence hemzsegett a rosszéletű nőktől, akik extrákkal kényeztették a pénzes urakat.

Némán mozgott, nem akart további szócsatákba bonyolódni egy kéjnővel. Egyvalamit azonban biztosra tudott. Ha itt most végez Juliettával, soha többé nem jön hozzá, másik lányt keres. Ennek már túl nagy a szája, sokat enged meg magának, és neki nincs ilyesmire szüksége. Az itáliai nők egyébként is sokkal hevesebbek és nagyszájúbbak voltak a francia hölgyeknél, és míg ez eleinte tetszett neki, mára már irritálta.

Egetverő marhaság!

Hogy lehet olyan barom, hogy újra és újra itt köt ki?

Velencében több száz bordély működik, néhány a legelitebbek közé tartozik.

Művelt hölgyeket kaphatna a pénzéért, ő meg még arra is lusta, hogy továbbmenjen a saroknál.

Julietta végigfuttatta az ujjait Jean hátán, ám az a finom kacsókért nyúlt, majd a lány feje mellé szorította. Hosszan nézték egymást, a nő megértette, hogy elvetette a sulykot, és innentől jobban teszi, ha hallgat, és csinálja, amihez ért. Ostobának tartotta magát… Néha olyan bizalmas helyzetbe keveredett a márkival, hogy elhitte, a kapcsolatuk valóban különleges. De minden hiába, mert újra és újra jött az ébresztő, ami jelezte: szajhaként kezdte, és úgy is végzi. Szajhaként ismerte meg a férfit, és szajhaként fogja látni utoljára.

„Sose táplálj érzéseket olyan férfi iránt, aki fizet érted!”

Talán ez volt az első lecke, amit a bordélyház Signorájától megtanult. És mégis… Mégis megtörtént. Senkinek sem vallotta volna be, de szerelmes volt a márkiba és ez megnehezítette az egész életét.

Lefelé lépdelt a lépcsőn, nagy volt a zsivaj, mégis minden egyes mozdulatánál megütötte a fülét a fából készült lépcsősor fájdalmas nyögése. Tekintete összeakadt Robertóéval, aki a kártyákat az asztalra helyezte, majd felállt.

– Köszönöm, uraim! Mára nekem ennyi! – A lépcső aljánál találkoztak össze, Roberto Puno szemrehányóan meredt a barátjára. – Azt mondtad, várjalak meg, és beszállsz pár kártyapartiba.

– Nem tudtam, hogy így elhúzódik majd.

Roberto még meglötyögtette az italt, ami a poharában maradt, látszott, hogy esze ágában sincs azt itt hagyni.

– Julietta kezdi elvenni az eszedet.

– Nem. Ez volt az utolsó. Soha többet nem jövök ide. Vagy ha jövök is, nem vele fogom tölteni az estét.

Roberto elmosolyodott, majd kiitta az utolsó csöppet is.

– Nocsak. Feldúltnak tűnsz.

– Nem beszélgetni járok én ide!

Roberto felnevetett barátja morcos hangját hallva.

Kedvelték egymást. Sőt, több is volt ez, szinte testvérekként tekintettek egymásra. A két fiatal férfi Velencében ismerkedett meg még gyerekként egy hajós felvonuláson, és rögtön megtalálták a közös hangot. Mindketten tizenévesek voltak. Jean Cottier nehéz időszakon ment keresztül szülei hirtelen és váratlan halála után, Hugo Baressi pártfogásába került, aki néhai apja barátja volt. A pótapa szerencsére felismerte, hogy a fiatalnak változásra van szüksége. Jean kapaszkodót keresett az életben, és mivel anyagi háttere biztosított volt, Velencébe utazott, hátha ott sikerül újra magára találnia. Így is lett. Ám ebben nagy szerepe volt Roberto Punónak, a vele egyidős fiúnak, aki egy életre szóló barátsággal ajándékozta meg őt. Jean Velencében tovább kamatoztatta tudását, elmélyült a kémiában és a földrajzban is. A térképismeret a hajózás miatt érdekelte, ám rájött, hogy nem lenne szerencsés folyton a tengeren élni annak, aki émelyeg a vihar korbácsolta hullámoktól. Végül, a kémiai tudásának köszönhetően először kelmék festésével kacérkodott, majd rájött, ha azokat exportálja Franciaországba, jelentős haszonnal adhat túl rajta. Merész vállalkozás volt ez, hiszen a francia király nem örült az importáruknak, rengeteg vámot vetett ki a külföldről érkező holmikra, de a hölgyek vágyát egy-egy ruhaköltemény után még a magas ár sem lombozta le. Így jött a következő lépés, melyben Jean Cottier Párizs-szerte varrodákat nyitott, és varrónőket vett alkalmazásba. Hugo Baressi, a pótapa, számtalanszor hangoztatta, hogy fölösleges így terhelnie magát, hiszen a jövője biztosított, de Jean Cottier mindenben megtalálta a számítását, amibe belevágott, és eszében sem volt a babérjain ülni. Harmincéves korára mindent elért, amit akart, kiegyensúlyozott életet élt, magabiztos volt, életerős és saját bevallása szerint boldog is.

– Tán Julietta azt gondolta, hogy beszélgetni jöttél? – utalt vissza Roberto Jean megjegyzésére.

– Á! Hagyjuk! Túl sok volt az ital! – legyintett. – Te egész este kártyáztál?

– Ma ez tett boldoggá – vonta fel a vállát a jóképű velencei.

Jean egy ideig próbálta visszatartani a nevetést, de nem sikerült neki. Ha valaki, hát ő jól ismerte a barátját. Emlékezett a napra, amikor tizenhárom évesen először szólítottak le az utcán egy szajhát, hogy az mutassa meg nekik, mi is az, amiről ódákat zengenek a költők. Érdekelte már őket a női test, de amit akkor megtapasztaltak, az megváltoztatta az életüket. Férfivá váltak, és bizony ebből az élvezetből nem engedtek.

– Kezdesz megijeszteni.

– Nem hallottál arról a dologról?

Robertónak nem volt szükséges részleteznie, Jean rögtön tudta, mire céloz a barátja.

Szifilisz.

Nemrég ért véget a pestis, és már itt volt a következő csapás, amit az emberek egymás közt csak bujakórnak neveztek.

– Párizsban is egyre többet beszélnek róla.

– Nem vagyok egy félős fickó, de azért… – húzta fel a vállát Roberto Puno.

– És most mi lesz? Szentet játszol?

– Arra gondoltam, hogy… szóval…

– Megnősülsz.

– Hhhh… – hördült fel Roberto, amin mindketten felnevettek. Ugyanazon a véleményen voltak a témában. „Majd, egyszer, valamikor, valakit, de nem most!” Évek óta ehhez tartották magukat, élvezték az életet, és eszük ágában sem volt ezt feladni. – Azt azért nem!

– Hát?

– Talán egy pártfogolt…

Hosszan nézték egymást, végül Jean kinyögte.

– Az már majdnem ugyanaz, mint egy házasság.

– Ugyan, kérlek! Nem egészen.

Jean nem látta értelmét vitázni, hiszen Robertónak joga volt úgy dönteni, hogy pártfogásába vesz egy hölgyet, ha éppen ahhoz van kedve.

– Már talán választottál is…

– Dehogy! Ma jutott eszembe, míg te fönt múlattad az időt.

– Látod? Ezért veszítettél a kártyában, mert nem ott járt az eszed, ahol kellene. Ha kártyázol, arra figyelj, ha nő kell, menj szobára!

– Ki mondta, hogy veszítettem?

Jean Cottier közelebb lépett hozzá.

– Úgy ismerem az arcodat, mint a tenyeremet. Tudom, milyen az ábrázatod egy sikeres kártyaparti után, és tudom, milyen, ha könnyebb a zsebed. – Roberto elhúzta a száját, Jean pedig kicsit szigorúbbra vette a hangját: – Nyugtass meg, hogy nem egy szajhát akarsz kiemelni a sorából! – Mivel Roberto csak megrázta a fejét, folytatta. – A rossz életű az is marad. Azt mondja neked majd, hogy csak te vagy, de lesz neki még másik tucat. A bolondját fogja veled járatni.

– Túl komolyan veszed.

– A kurva az kurva marad – húzta ki magát. – Ha már annyira egy kitartottat akarsz, akkor a középosztályban vagy a lecsúszott arisztokráciában keresgélj. Tanult legyen, okos és szép. De szegény.

Látta maga körül a példákat, hiszen Párizsban is több vasat tartottak a tűzben a férfiak. És azok a vasak bizony nem voltak egyenértékűek. Akadt uraság, akinek felesége volt, mellette pártfogoltja, és még szajhákhoz is járt. Jean nem értette, hogy ilyen esetben miért jó egy pártfogolt. Sok időbe telt, mire rájött. A nemesek szerettek villogni a javaikkal, és az, ha valaki a felesége mellett még eltartott egy másik nőt is, házat adott neki, ruházta, etette, ékszerezte, időt szánt rá… Nos, az egyfajta presztízs volt. Pont ezért tartotta ostobaságnak. Utált mások után menni, mindig azt tette, amit ő jónak látott, és nem érdekelték őt holmi divatos párkapcsolatok. Szabad ember volt, azzal bújt ágyba, akivel akart, és annak fizetett ezért, akinek akart. Ostoba lenne, ha lekötné magát.

– Micsoda kitétel.

– Roberto. Összekevered a dolgokat. A pártfogolt sokkal közelebb áll a feleség helyzetéhez, mint a kéjnőéhez.

– Ezt most miért mondod?

– Mert te kurvázni akarsz, ezért szajhát fogsz választani, aki úgy ver majd át téged, mint a zsebesek szokták…

– Jó, jó, fejezd be! – csóválta meg a fejét Roberto Puno. Mindketten elmosolyodtak. – Ígérem, alszom még párat, mielőtt határoznék. Csak az a nyavalyás kórság ne lenne!

Jean elmélázva figyelte az idegen férfit, aki éppen fölfelé tartott a lépcsősoron.

Ki tudja?

Talán épp Juliettához megy?

Talán épp most fertőzi meg?

Vagy már meg is fertőzte, és ma ő is megkapta?

Felsóhajtott, már bánta, hogy végighallgatta barátja eszmefuttatását.

– Holnapután indulok Párizsba – nyögte ki.

– Máris?

– Több hónapja itt vagyok, azért annyira nem siettem el.

– Azt hittem, a nyarat majd itt töltöd.

– Muszáj az üzlet miatt hazatérnem egy időre. Ráadásul a sok selyemhez is meg kell szerveznem a fuvarozó kocsikat.

Roberto bólintott, majd a kijárat felé indult. Elhaladtak a félkörben kirakott párnázott székek előtt, amiken már csak elvétve ültek emberek, majd a kályha és a kézmosótál mellett. A tűz még pattogott, Velencében szokatlanul bolondos volt az április. Amikor kiléptek a macskaköves útra, Jean összébb húzta a kabátját:

– Szívből remélem, hogy Párizsban kellemesebb lesz a tavasz.