ÖTVENKETTEDIK FEJEZET
JASE
A láthatár feketéből ködös-kékké világosodott. A Hetisha Kocsiját alkotó csillagok elhalványultak. Lassan feljött a nap.
– A lovaknak pihennie kell – mondtam.
– Majd én megmondom, mikor kell pihenniük.
– Hát jó, akkor nekem kell pihennem. – Úgy is volt. Mindenem fájt, a vállam, a hátam, a fejem, a szemem. Már magam sem tudtam, meddig leszek képes egyáltalán nyitva tartani.
– Mondd meg a családodnak, hogy menjenek haza, és akkor pihenhetünk.
Az éjszaka során egyszer megálltunk, egy órára, hogy megitassuk a lovakat, a számunkra azonban nem volt pihenő. A családom, a straza és az őrök lángoló fáklyákkal körbefogtak minket, várva, hogy Kazi figyelme lankadjon, elkövessen egy hibát, megadja magát a kimerültségnek, vagy a gúnyolódásaiknak.
Nem tette.
Még akkor
