ÖTVENHARMADIK FEJEZET
KAZI
Lekuporodtam a patak szélénél, hogy megtöltsem az utolsó vizestömlőt. Körülöttem romos kőfalak meredtek az égnek. Hálás voltam az előző éjjeli romokért és a sötét barlangért, amelyet képeztek, és ahol mindenki mástól elvonulva alhattam. Egy jó darabig alighanem ez volt az utolsó menedékünk.
Bedugaszoltam a teli tömlőt, aztán felálltam és megfordultam. Eben állt ott, és engem figyelt.
– Majd segítek. – A karjába vett öt tömlőt, aztán rám nézett. – Jól vagy?
Nem vallott rá, hogy ilyen kérdéseket tegyen fel. Mindig, mindenkinek jól kellett lennie.
– Hogy érted?
Tétován nézett rám.
– Az ott… az ő volt?
Ő. A szívverésem meglódult. Most már értettem, Jase hogy tehette, hogy az összes titka közül éppen ezt nem árulta el. Tudta, mit tett Zane.
– Igen – válaszol
