HARMINCHATODIK FEJEZET
KAZI
Most, gondoltam.
Most fogok meghalni.
A késem eltűnt, elveszett, amikor lezuhantunk a kocsiról.
A rabló súlya a földbe préselt, a keze acélpántként szorult a nyakamra. A körmömmel téptem a húsát, az arcát, a karját. A hangok eltorzultak körülöttem. Nem kaptam levegőt, a világ széle elfoszlott, elmerült a semmiben. Az ujjaim kétségbeesett táncot jártak.
A Halált láttam: ott állt mellettem. Most te következel.
Az ujjaim még mindig kutattak, kerestek.
Kívánj valamit, Kazi, kívánj holnapra is.
Nincs levegő.
A következő napra, és azutánra is.
Nem bírok lélegezni.
Az egyik majdcsak valóra válik.
A kezem valami keménybe ütődött. A rabló kése. Még mindig ott lógott a tokjában, az övén.
A kocsin ültem Jase mellett. Átkarolt, és ez mindenestől helyénvalónak
