HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
KAZI
Synové szobájának ablakfülkéjében kuporogtam, és a gyógyító utasítása szerint egy zacskó jeget szorítottam a nyakamra. A térdemet felhúztam ültömben. Innen jól láttam a lent elterülő kertet és a hatalmas házakat, amelyek úgy terpeszkedtek ott, mint testes királyok a trónjukon, spirálcsúcsos koronájuk a mandarinsárga égbe döfött. Felettük ugyanilyen árnyalatra festett fátyolfelhők úsztak – a kőből rakott erőd most kevésbé tűnt harcra késznek, inkább meleg menedéknek. Fáradt voltam, mindenem sajgott. Én csak menedékre vágytam.
A szépségbe hirtelen varázslat vegyült, amikor egy verdeső fekete felhő suhant át az égen. Denevérek. Ezernyi, talán milliónyi denevér egyetlen tömött, kavargó, hullámzó áradatban, és a szárnyukon megcsillant az alkony fénye, mint szikr
