HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
KAZI
Kilógtunk a helyről, mindenben csaltunk, szerepet játszottunk. Úgy viseltük a szép ruhákat, mintha több száz ilyen alkalommal hordtunk volna már ilyesmit, holott még sosem tettük. Egyszer sem.
Wren úgy rángatta a vállát, mintha az egész ruha le akarna esni róla. Azt morogta, hogy a vékony anyag tiszta hülyeség, de az ujja közben önkéntelenül köröket rajzolt a hasára, tapogatta a rózsaszín puhaságot. Synové eltartotta magától a kelyhet, abban igyekezett meglesni a saját tükörképét – a sárga selyem táncolt a kristályban a szeme előtt –, aztán végigsimította a saját domborulatait, mintha magához szorítaná a ruhát, le ne essen.
Én sem viselkedtem másként. A mellényemre mindig is luxusként gondoltam, bár célja volt: rejtett zsebeiben fegyvereket és térképeket ta
