HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
JASE
Kazi feje a mellkasomon pihent. Mélyen aludt, amikor visszavittem a szobájába, de álmában zaklatott félmondatok törtek ki belőle. Ne bánts… semmim sincs… kérlek, ne… Hasonló dolgokat motyogott a társalgóban is, miközben a gyógyító a sebét varrta. Kérlek, ne bánts… Ezt hallva mindenki azonnal elnémult.
– Sss – nyugtatgattam, befordulva az utolsó folyosóra. – Senki sem fog bántani.
Mire elértük a szobáját, megnyugodott, elhallgatott. Mélyen, álomtalanul aludt. Még mindig nem értettem, hogyan rejtette el előlem a sebeket a fél estén át. Már a harapás is elviselhetetlenül fájhatott, hát még a méreg…
Az anyám előttem ment, kinyitotta a háló ajtaját. Bevittem Kazit, és az ágyra tettem. A pillája sem rebbent. Kitapintottam a nyakán az érverését. Csak ez árulta e
